Az alábbiakban egy interjút olvashattok Mickaël Martinnel, melyet a Fudoshinkan magazin készített 2013. novemberében:
Szükséges-e bemutatnunk Mickaël Martint? A véleményem szerint igen. Egyrészt mert ő is azon tanárok egyike, akik megérdemelnék, hogy többen is megismerjék. Másrészt, mert az élete úgy alakult, hogy ő lett Tamura sensei utolsó tanítványa. Ez az, amiért néhány hónapja arra kértem, legyen kedves beszélni egy kicsit magáról és a tapasztalatairól. Szerényen, egyúttal őszintén tett eleget a kérésemnek.
Mickaël Martin, beszélnél egy kicsit magadról nekünk?
Hmmm, nincs sok említésre méltó. 1975. december 4-én születtem Hennebontban, Bretagne-ban.
Ez egy kicsit rövidre sikerült, de beleillik abba, amit mondanak a személyiségedről. Akkor beszéljünk másról. Meséld el kérlek, mikor, milyen körülmények között kezdted a harcművészetek gyakorlását?
Tizenhárom éves koromban kezdtem aikidózni Bretagne-ban Lanesterben teljesen véletlenül, anélkül, hogy pontosan tudtam volna mi is ez. Megnéztem egy órát, tetszett és feliratkoztam.
Milyen volt Toshiro Suga sensei-jel edzeni Bretagne-ban?
Tizennégy éves voltam, mikor Toshiróval találkoztam egy edzőtáborban Quintinben, ahol korábban is tartott már táborokat. Azt hiszem épp akkor tért vissza Kanadából.
Kicsit hosszú volt a haja, vicces volt, de az edzés nagyon kemény volt Toshiroval, aki igazán át akarta adni a szenvedélyét, amit az aikido és általánosságban a budo iránt érzett. Szóval ez elég kemény volt és hidd el, sokat szenvedtem. Még mindig emlékszem a yonkyo-jára, ami olyan kemény volt, hogy nem tudtam másnap írni az iskolában. Amíg nem költöztem a Shumeikanba, minden nap gyakoroltam vele. Ez idő alatt sosem volt sima a könyököm, tele volt horzsolással a tatami miatt ugyanúgy, mint a vállam is. Néha még az arcom is, mely bizonyítéka volt néhány jól elplántált ikkyo-nak.
A mindenit, és te ezek után nem akartál vele tovább gyakorolni?
Nem, ellenkezőleg. Toshiro egy olyan személyiség, akit szeretek, nagyon sokat segített nekem és bevezetett az aikidóba. Mindig, minden körülmény között támogatott engem, mindig hálás leszek neki azért, amit tanított. Mindenkinek javaslom ismerje meg, aki még nem látta őt eddig!
Mikor találkoztál Tamura sensei-jel? Mi történt akkor?
Tizenöt éves voltam, mikor egy lesneveni edzőtáboron találkoztam vele. Ekkor ott volt Yamada sensei, mint mindig, de ott volt Kanai sensei is, akinek lenyűgözött az ereje és karizmája. Nem emlékszem igazán mit éreztem ekkor, fiatal voltam. Mind lenyűgöztek.
Honnan jött az ötlet, hogy deshi legyél? Hogy történt ez Tamura sensei-jel?
Nem akartam a tanítványa lenni, hiszem azt sem tudtam, hogy ez egyáltalán lehetséges. Valójában ez egy véletlen volt. Jó kapcsolatban voltam Tamura sensei-jel akkoriban, talán mert fiatal voltam és mert nem volt túl sok fiatal akkoriban, könnyű volt észrevenni engem. Szinte minden edzőtáborán részt vettem, és egy idő után felfigyelt rám. Alig lehettem 15 éves.
Mielőtt az ENA-ba (Nemzeti Aikido Iskola – francia szervezet, mely Tamura sensei dojo-ját, a Shumeikant menedzseli – a szerk.) mentem, volt ott valaki, akit Bernardnak hívtak. Egy kedves srác volt, aki azt mondta, ha elhagyná az ENA-t, jelezni fogja nekem. Meg is tette. Azon nyomban írtam az ENA-nak, de ezzel egy időben egy lesneveni edzés közben Tamura sensei odalépett és azt mondta, menjek a dojo-jába. Elképesztő egybeesés! Természetesen azonnal igent mondtam. Kb. 2 héttel az edzőtábor után, 2002. júliusában Brasban voltam. Semmim nem volt az autómon és pár keikogin kívül. De így sem volt rossz.
Mesélj nekünk az életről az edzésekről, amit a Shuemikanban átéltél! Hogyan avatkozott ebbe Tamura sensei?
Nagyszerű egyben nagyon nehéz időket éltem át. ENA oldalról még tart.
De Tamura sensei-jel nagyon komplikált volt, főleg az elején. Nagyon kemény volt velem, amit néha nem tartottam fairnek. Nagyon megalázó volt számomra, főleg mások előtt. Például mikor megfogtam a bőröndjét azt mondta: „hagyd, hogy az idősebbek gondoskodjanak arról” – majd rögtön utána azt mondta: „Mire vársz? A te dolgod, hogy megfogd a táskát, nem az övék. Te vagy a fiatal!”. Vagy volt, hogy megkérdezte: „hányan vannak a teremben?” – én megmondtam neki a számot, de gondolom hibáztam, mert szigorúan válaszolt: „Halott vagy! Ha nem látod, vagy érzed, akkor halott vagy!”. Gyakran csinálta ezt, az idő nagy részében tesztelt engem a Shumaikanban, de edzőtáborokon is, főleg a nyári táborokon.
Akkor haragot éreztem irányába. De abban az időben nem értettem meg a tanítását, csupán elegem volt abból, hogy kiváltképp engem sérteget. Most már értem, hogy az aikidóra, mint budo-ra tanított engem a mindennapi életben, nem csak arra, hogy milyen a jó ikkyo.
Valóban, nem lehetett egyszerű vele élni. De gondolom voltak jó pillanatok is…
Edzéseken azon voltam, hogy elsajátítsam a tanítást. Egy napon, délután 3 órakor a szőnyegen voltam, suburit gyakoroltam. Hirtelen meglepetésszerűen Tamura sensei belépett a dojo-ba és azt kérdezte: „Mit csinálsz?”. Akkor velem maradt nagyjából egy órát és fegyvereztünk. Megtiszteltetés volt egyedül gyakorolni vele.
Észrevettem, hogy gyakran jön délután 3 körül a dojóba és ha ekkor a tatamin voltam, egy kicsit foglalkozott velem. De ha nem voltam a szőnyegen, akkor bement a szövetségi irodába, üdvözölt engem is, majd hazament. Miután felfedeztem ezt, minden nap ugyanabban az időben a tatamin voltam. Így tudtam tanulni tőle nyolc éven át direktben, fegyverekkel, illetve az aikido alapjait, egészen a sajnálatos haláláig.
Olyan tekintélyes korábbi tanítványok sorozata után, mint Toshiro Suga, Daniel Toutain, vagy Jacques Bardet, nem volt nehéz a „kicsi utolsónak” lenni a mester mellett?
Egyáltalán nem, mert sosem éreztem, hogy utolsó kicsi lennék. Nem is gondolkodtam a témán. Nem is éreztették velem ezt soha. Mindig is megvolt Toshiro támogatása, aki bíztatott arra, hogy Tamura sensei-jel maradjak, Jacques Bardet pedig mindig támogat. Ők nem olyanok voltak, mint akik különböző módon megpróbáltak volna távol tartani Tamura sensei-től. Szerettem volna sok mindent ezektől az emberektől egy időben. Nem felejtettem el őket, de váltottam valami másra.